Egy veterán angol csapattag, Devashishu Torpy élvezetes beszámolója a La-Manche csatorna átúszásáról

 
 

A budapesti Székely Máté 2003. augusztus 3-án, vasárnap hajnalban a Dover fehér sziklái alatt, a Shakespeare Beach-nél merült bele a Csatorna vizébe. Ez volt Máté második kísérlete, hogy meghódítsa a rakoncátlan vizet, amely elválasztja egymástól Angliát és Franciaországot. Ez egy tökéletesen tiszta, meleg éjszaka volt, és hamarosan világosodni kezdett az ég, hogy felfedje az előttünk elterülő csatateret. A szél szinte egyáltalán nem fújt, és Máté viharos iramban startolt el.

A tervek szerint 45 percenként kellett megállnia, hogy elfogyasszon egy kis ételt, egy Cytomaxból és banánból készült folyadékot, illetve hogy a "különleges" magyar protein-italából kortyoljon egy kicsit (amikor igazán jó volt, csokit adtunk neki!). Máté iszonyatos részletességgel tervezte meg táplálkozását (ennyire ráértél Doverben, Máté?), illetve néhány A/4-es méretű rejtjeles feliratot készített, mint például TC és GF („Tyagambur Called” vagyis Tyagambur telefonált, és „Go Faster” vagyis ideje gyorsítani). Tavalyi kísérlete során túl sok időt vesztegetett el kommunikációs nehézségek miatt az étkezési szünetekben. Ezek olyan értékes percek és másodpercek, amelyekért az úszó később drágán megfizethet.

images/mate_training.jpg

Máté edzés közben

A Csatorna nem olyan, mint egy nagy uszoda egyik sávja. A Csatorna nem olyan, mint egy szép szőnyeggel borított út. A Csatorna nem olyan, mint egy virágoskert kanyargós ösvénye. NEM! Mondhatom, hogy a Csatorna igenis eleven! Sohasem szűnik meg mozogni! Hat órán keresztül a dagály erre húz, aztán hat órán keresztül az apály az ellenkező irányba húz, és ezek közül egyik irány sem az, amerre haladnod kellene. Ráadásul a szél megint egy másik irányból fúj, és vagy felgyorsítja a dagályt, vagy összecsap vele, megváltoztatva ezzel a hullámok irányát. Arról már nem is szólva, hogy ez a világ legforgalmasabb hajóútja, amelyen súlyos német teherhajók szállítják a vadonatúj német gépkocsikat Japánba és súlyos japán teherhajók viszik a vadonatúj japán gépkocsikat Németországba. A Csatorna él, és őszintén szólva nem hiszem, hogy azt akarja, hogy az ember átjusson Franciaországba. Évszázadokon keresztül a hadviselő európai imperialista nemzetek csatatere volt. Ez nem a Zürichi tó, annyi bizonyos!

Na de hol is tartottam? Á, igen, Máténál. Máté roppant takarékosan bánt a szünetekkel, és a szünetek után morgás nélkül tette vissza a fejét a vízbe, folytatva az egyenletes tempózást. Igazából a "szünet" nem éppen megfelelő kifejezés arra, amikor az ember egy fagyos hőmérsékletű vízben tapos, miközben megpróbál teát inni, anélkül, hogy mindjárt két gallon sós vizet is nyelne.

Öt óra úszás után elértük a féltávot. Keserű tapasztalatok már megtanítottak arra, hogy az egyetlen dolog, amiben a féltávot illetően biztos lehetsz, hogy úszás közben sosem vagy a féltáv közelében. Reggel nyolc óra körül sűrű köd ereszkedett ránk. Körülbelül negyven méteres látótávolság mellett hallottuk, amint időről időre felbőg az elhaladó utasszállító hajók ködkürtje. Mindemellett a szél csendes, a víz pedig kellemesen nyugodt maradt.

Máté a terv szerint úszott és a köd dél felé tisztulni kezdett, felfedve a lángoló nyári napot. Ezidőtájt történt, hogy a mindig csendes Máté feltette a rettegett kérdést: "Hol van Franciaország?" A csatornaúszás pszichológusai tudják, hogy ez lefordítva annyit tesz: "Nagyon fáradt vagyok!" Az úszás kilencedik órájában már érkeztek a telefonhívások Máté kiterjedt rajongói táborának budapesti, zürichi, londoni és New York-i tagjaitól. Most érkezett el az az idő, amely próbára tette Máté lelki erejét. Csapásai kissé szakadozottabbakká váltak, koncentrációja kevésbé fókuszálttá.

Úgy tűnt, már tíz és fél órája voltunk úton, amikor belekeveredtünk a hírhedt "mosógépbe". Franciaország egyre jobban látszott, hamarosan feltűnt a látóhatáron a Grenez fok. Olyan közelinek láttuk. De az árapály váltott. Elővettem a "Gyorsíts!" jelet és láttuk, amint egy másik úszó, aki ugyanakkor rajtolt, mint Máté, már majdnem elérte a partot, a Foktól délre. Az apály kiszámíthatatlanul erős volt és távolabbra sodort bennünket, mint terveztük. Amikor az árapály váltott, éppen távolodtunk a Foktól a változékony hullámok között. Amikor a dagály felerősödött, gyötrődve láttuk, hogy a Fok világítótornya elérhető távolságon kívülre került (talán több mint egy mérföldre lehettünk tőle). A Foktól északra a szárazföld nagy öblöt képezve hátrafelé hajlik és amikor a dagály fölhúzódik Calais felé, éppen hogy távolodik az ember a parttól, akkor is, ha afelé úszik. Máté felnézett és megkérdezte: "Távolodunk?" Megszoktam már, hogy ilyen helyzetben hazudok, és Máté koncentrációját is próbáltam fenntartani, ezért azt mondtam: "Nagyszerűen csinálod, csak ússz tovább".

Szerencsére a kapitány, Dave White, és a felesége, Joan bizakodóak voltak, és mielőtt leültek elfogyasztani szalonnás szendvicsüket, biztosítottak róla, hogy egy óra alatt kiküzdjük magunkat a "mosógépből", és elég közel vagyunk a parthoz, hogy elkerüljük a további erős dagályt. Máté hősiesen küzdött a szeszélyes hullámokkal és miután másfél órán át látszólag nem jutott közelebb a parthoz, végre betört az öböl csendesebb vizébe.

A megszokottól eltérően Máténak szívélyes fogadtatásban volt része, mivel a zsúfolt tengerpartra érkezett, ahol a helybeliek győzedelmesen üdvözölték. Az úszók általában istentelen órában és elhagyatott helyen érnek partra, de Máté éppen két-háromszáz nyaraló közé érkezett! A kapitány csónakjából néztük, amint a francia parton Máté kisétált a vízből. 13 órájába és 5 percébe telt! Annyira boldog volt! Miután kijött a vízből, megtöröltük és megpróbáltuk felmelegíteni. A 190 centis reszkető óriás odafordult hozzám és azt mondta: "Messze ez volt a legnehezebb dolog, amit életemben csináltam, az elejétől a végéig".

Szép volt, Máté Micimackó!

Devashishu Torpy

 
images/mate_friends.jpg

Máté a barátaival a Dover kikötőben. Balról jobbra: Máte (Magyarország), Zoltán (Szlovákia), John (Ausztrália), Jan (Cseh Köztársaság)